Gaál József: Homo Inhumanus, Szolnoki Galéria, 2023. szept. 8 – okt. 8.
Lélek nélkül nem megy. Ezt a címet adtam Gaál József
egy korábbi kiállításáról1 született írásomnak.2 Ez
a gondolat ma is érvényes, s átkötésül szolgálhat a mostani tárlathoz, amely
a Homo Inhumanus címet viseli. Mi történik a „lelketlenség”
által? Mitől ember az ember? A problematika esszenciáját Gaál a következőképpen
fogalmazta meg a kiállítás kísérőszövegében: „Megkerülhetetlen, központi magja
létünknek a humanitas etikai kerete, jelentése: emberséges –
az együttérzés, jóindulat és segítőkészség a másik irányába. A humanizmus
ideológiai-filozófiai fundamentuma kultúránknak, elvárás, hogy minden hiteles
vallás magja legyen, de a mindennapi létünkben is elvárt, íratlan törvényként
működő egyetemes emberi tulajdonság.”
A régebbi és új munkákat is szerepeltető, aktuális
tárlat közvetlen előzménye a Homo Homicida című kiállítás
volt, vagyis az „embergyilkos ember”, amelyben az „ember embernek farkasa”
közmondás jut érvényre.3 A kiállításmegnyitón megvalósuló
BUBBLE BABEL (Dóra Attila–Gaál József-duó) zenei performansz kiváló felütés
volt a tárlathoz. A „bábeli zűrzavar” és az illanó, önmagába zárt „univerzum”
mint egyszer csak elpukkanó buborék gondolattársítása önmagáért beszél.
Egyfajta ráhangolódásként, a kiállítás gondolatiságát „megtámogatva”, azt
aláhúzva és sarkaiból kiforgatva tette még komplexebbé a jelenséget. A
Gaál-szöveg kapcsán elgondolkodhatunk a burleszk képzettársításán is: képtelen
helyzetek, helyzetkomikum, kiélezett torzítások, amelyekben a „hősök”
esetlenek. Groteszk és ironikus, már-már paródiába hajló helyzetjelentés, mely
révén minden beszédes fénytörésbe kerül. A maga módján mégis ez a leghitelesebb
tükörkép.
Gaál műveiben már egészen korán megfogalmazódott az
esendőség és a „belső és külső keretek” közti összefüggés mozzanata. A színpad,
a bohócság jelentésrétegei, az álarc sanda, elfedő mozzanata, a magunkra öltött
vagy kényszerített szerepeket jelölő – eredendően a görög színházi maszkot
jelölő – persona vagy éppen a Janus-arc kettőssége, polaritása
vagy például a megnyúzott Marsyas-alak által kifejezett többlettartalom
mind-mind lényeges sarokkövei Gaál összetett, sokrétű művészi filozófiájának.
Egészen a 80-as években készített Prothesis-sorozathoz nyúlhatunk
vissza, amikor a mellé- és fölérendelődés, valamint a többnézőpontúság
formaképzése által konstruált kollázselvet követve hozott létre régi, félkész
vagy akár rontott munkákból valami újat. Tehát a régi „tartalmakkal” dolgozva
teremtette meg a gondolati, képi és fizikai átjárhatóságot, ami egyfajta
katarzis lehetőségét hordozta.
Gaál
protézismetaforája – amiről a művész bővebben írt a Metaarchaizmus című
tanulmányában, mely a Műcsarnok 2018-ban megrendezett nagyszabású, Vezeklések
kora című kiállításának katalógusában jelent meg – a hiányok és
pótlékok jelenségét közelítette meg. Ezek a szervesülni nem tudó rétegek
jelennek meg a munkákon a szabad asszociációs gondolattársítás magját elhintve.
Gaál
műveiben áttételesen a mai konfliktusok is benne rejlenek, esetében azonban a
pillanatnyi viszonyok rögzítésénél mindig jóval többről van szó. Az emberi
léttel való foglalkozás teszi monomániás alkotóvá, ami ugyanakkor számos módon
ölt formát, ám a kifejezési forma mindig a mondanivalónak alárendelt eszköz. Az
érzékeny szív és a pallérozott elme „olvashat” benne, meg- és átérezhet általa.
A
lószerszámok Gaál József művészetének régi tartozékai. A fa magra erősített, halmozott,
rétegzett bőrcsíkok az alaknak egyfajta „életre keltését” vetik fel, a
gúzsjelleg miatt azonban teljesen más olvasatokat vet fel. A hámok, zablák,
kötőfékek az ember küzdelmére, az élethelyzetek szorítására, a különböző lelki
gátakra egyaránt utalnak. A marionettbábuként való egzisztálásban a
tehetetlenség a közös pont. Elmosódnak a határok, összecsúsznak a
felismerhetőség feltételei, elhalványulnak az állatot, embert és gépet
elválasztó megkülönböztetések. A külső és belső rombolás eredményeképpen torzók
és maradványok keletkeznek, s éppen ezért is állíthatjuk, hogy Gaál esetében
nemcsak a figurák belsejében zajlik a „történés”, hanem hangsúlyos az is, ami
kavargó tartalmon kívül esik, kívül reked, vagy éppen hogy nélkülöznie
kell.
Az
„embertelen ember” ideájával fémjelzett kiállítás új művei a 2013-ban készült,
fekete alapon vörös Rubedo-sorozathoz is erősen kapcsolódnak,
folytatásai azoknak a nagy méretű vásznaknak, amelyeken a vörös szín
szimbolikája a tűz és a vér megidéződése által válik igazán sűrűvé. Az izzó
parazsat és a tűz lángnyelveit idéző művek egyszerre keltenek melengető, éltető
és mindent felemésztő hatást, ahogyan a vér mint életenergia a vágy, a
szenvedély, a szerelem, de egyben a gyötrelem, az áldozat és a mártíromság s
legvégül a kiomló vér gondolatiságát is magában hordozza.
A kiállítás
rendezésében a koncepció és az egykori zsinagóga épületében működő Szolnoki
Galéria térbeli adottságai összehangolásra kerültek, így alakítva ki a képanyag
ívét, a párbeszédet. Az alsó szinten a Rorschach-ábraként kibomló, egymástól
elforduló, egymással ellentétes irányba néző figurák háta szinte összeér,
mintha a szétszakadás hártyájának utolsó szövet- és idegrostjai nem váltak
volna még el. Máshol mintha egy arc lenyomata sejlene fel a torinói leplet
idézve. A triptichonszerű kvázioltárképek valójában a megváltás kudarcát
tematizálják, az emeleten pedig már nincs interakció az alakok közt. A
kiállítótérben egy arcokat felsorakoztató fal és Krisztus-alakot idéző figurák
láthatók. Súlyos teher azonban, ha nem engedjük begyógyulni a sebeket, s azokat
újból feltépjük, hibát követünk el. Megértés, empátia és elfogadás nélkül nincs
emberség.
--
1 Maschere
Hysteria, 2019, Kápolna Galéria, Kecskemét.
2 László
Melinda: Lélek nélkül nem megy, Hisztérikus test, a hisztéria teste, avagy
hisztéria a test körül, vagy amit akartok – maskarák keringője, Forrás, 51.
évf. 10. sz., 2019/október
3 Homo
Homicida, 2022, Godot Galéria, Budapest.
Új Művészet
Online, 2023.12.12.
