Olajos György: Hybris, Museum Hotel Budapest, 2019. dec. 2 – 2020. jan. 5.
Olajos György Hybris című kiállítása
rendkívül érdekes eszmefuttatásoknak enged teret. A görög fogalom a gőg, az
elbizakodottság személyiségvonását jelöli, és egy mindenfajta korlátot áthágó
túlzásra mutat rá. A művek vizuális és gondolati felfejtésének szempontjából mégis
a legtalálóbb kifejezés az önteltség. Egy mindent magában foglaló telítődés,
ahol valamiféle horror vacui („félelem az ürességtől”) tanúi
lehetünk.
A kontúrábrák elsőre vonalasnak tetszők, de a negatív
formák által érdekes asszociációs lehetőségeket hordoznak. Ily módon a művek
formai és tartalmi rétegzettsége egyidejűleg képezi vizsgálat tárgyát, amelyben
prehisztorikus ábrák, gyermekrajzok karcolatai és az automatikus írás idéződik
fel, így mozgatva meg az ösztönös tartalmakat, miközben akár egyfajta áramkörrajz
képzeteként is tovább asszociálhatunk. A létrejövő képződmény organikus fonódás
helyett egy dekoratív, stilizált és emblematikus, egy sajátos, fogazott
folyondár; egymáshoz kötő, láncoló, ugyanakkor éles szúró és vágó végződésekkel
egzisztáló rajzolat. A vonalháló-labirintusban, mintegy az élet vargabetűiben
tévelygő ember tékozló fiúként a megbánás, a szeretet és a megbocsátás
képességét idézi fel, s ez az önkritika képezi a hybris ellentettjét,
egyben ellenszerét. E nélkül nincs „új élet”. Nem szabad megfeledkeznünk arról
sem, hogy a labirintus és az útvesztő távolról sem szinoním fogalmak, nem
ugyanazt jelentik.
Mélyre kell ereszkedni, valamiféle pokoljárás során
ahhoz, hogy önmagunk vizsgálatával, feltérképezésével és legyőzésével megleljük
a kiutat, a megtisztulás és felszabadulás Ariadne-fonala által „visszajutva” a
fényre – ezzel átkerülve egy más minőségbe. A látszatvilág újabb és újabb
fátylai viszont folytonosan gátolják a megismerést, mint a Platon
barlanghasonlatában megjelenő „árnyképek”. A tudás, a valóság kérdésével
szembesülő és az igazságot kereső ember valójában önmagát térképezi fel, a
másikban is csak ösztönösen saját magát keresi. Ily módon a kozmikus távlatokat
is magára vetíti, vagy önnön maga rendszerét felelteti meg a nagyobb összefüggéseknek.
Az archetipikus ősképeken átívelve az „ülepítő mester” tudása
az út maga, a folyamat, a keleti filozófiában megfogalmazódó örök
körforgás, a szüntelen változás időtlen állandósága.
Mindebben személyiségtípusok, lélektani jegyek
konzerválódnak. A művek olvashatók mint a személyiség komplexitása, valamint a
létezés kapcsán felmerülő, valamiféle belső és külső univerzumok különös
kapcsolata: érintkezése vagy elhatárolódása, megszakadása, összecsúszása és
rétegződése. A most kiállított alkotások esetében a hasonló vonulatot képező,
korábbi mezőhálózatok s azok idézőjeles történetisége helyett az
emblematikusabb lényalakzatok uralják a homogén képteret, a történéseket belső
színtérre sűrítve – persze mindez nem nélkülözi a „külvilág” hatásait.
A művész által létrehozott komplex lényalakzatok
egymáshoz kapcsolódása, amely fragmentálódás és összeillesztés, ismétlődés vagy
többszöröződés, analizáló és variációs attitűd egyszerre, ahol a részletek
szinte rituális szétterjedésének, áradásának összetettsége különleges egység.
Földbe rótt égi, kozmikus jeleknek tetsző ábrák, melyek csak nagy távlatokból
állnak össze, s mutatják meg valódi mivoltukat, mert közelről töredékesek, s
ily módon csupán bizonyos értelmezési tartományt képesek átfogni.
Az alkotásokban kiemelt a gerinc, a bordakosár
megidézése, a szem és a száj (szinte tépőfogakkal olykor), a karok, amelyek
mint láncszemek rajzolódnak ki erős megtartóképességet mutatva, ugyanakkor a
kötöttségek jeleként, s nem ritkán kampó- vagy karomvégződéssel. Csakúgy
jelentős hangsúllyal bírnak a nemi jegyek, a fallikus férfi vagy a rombusz
mintázatú női princípium. S a netán szarvra, agancsra és lótuszvirágra
emlékeztető részletek okán egyfajta stilizált agancskoronás sámánkép valamiféle
életfává terebélyesedve indít utazást a „belső tájak” felé. Ezek a
labirintusfolyondárok, hálózatok olykor még térben is áthatják, átjárják
egymást, alá- és fölérendelődnek a többnyire szimmetrikus komponálásban,
amelyben a kiemelt gyújtópontokat, rendező elvű váztengelyeket találni, s mint
szférák közötti világtengely-életfa motívum képezik az alakok felépülését.
A finom, lírai alkotásokat most egyre dekoratívabb
művek váltják fel. Noha a műveit visszafogott kolorit jellemzi, a szín egyre
fontosabbá válik az alkotó számára, mert a számos árnyalat, valamint két szín
„viszonya” – átvitt értelemben is – többlettartalommal bír. Olajos minduntalan
az emberrel és a természettel foglalkozik, érte aggódik, alkotásaiban egyén és
univerzum fonódik össze, s művei által a létről, a létezésről kapunk
elmélkedni, „megérezni” valót. A hybris önteltségének formai
esztétikája mégiscsak elsősorban gondolatiságában jelentős, megrázó, amennyiben
az emberben, az énben sűrűsödő tartalmak megközelítése és megfogalmazása az
alkotó célja. Az élet szőttesének szálait érinti. S ahogyan Hamvas Béla írja:
„Az élet folyói a Lét óceánjába folynak.”
Új Művészet Online, 2019.12.28.
