Gaál József: Maschere Hysteria. Kápolna Galéria, Kecskemét, 2019. okt. 15 - 30.
Hisztérikus test, a
hisztéria teste, avagy hisztéria a test körül, vagy amit akartok – maskarák
keringője
Gaál József Corpus
Hystericum képanyaga papíralapú, kollázstechnikát alkalmazó, akril- és
olajfestékkel létrehozott művek sorozata, izgalmas keresztmetszetet
ad összetett és sokrétű művészetéből, amelyben újból és újból visszatér
egy-egy gondolathoz, hogy új nézőpont által árnyalja a jelentéskört, újabb
összefüggést láttatva, vagy más hangsúllyal tárva elénk annak valódi mivoltát.
A Maschere Hysteria című kiállítása egyszerre folytatása és
összegzése plasztikai és festészeti munkáinak, mert az utolsó évtized
alkotásaiban a fragmentáltság kapott nagyobb szerepet.
Az olasz maschera szó a
maszkot, a maskarát jelöli – ezt rögtön összekapcsoljuk a velencei karnevállal.
A tomboló forgatag maga a feje tetejére állt, állított világ. Nem ritka az sem,
hogy az alkotások el- vagy megfordításával keletkező új nézőpontok, tengelyek
és „horizontok” egyszer csak szembeötlenek. A mű tényleges fizikai és gondolati
valójának kettőse „zárójelek” vagy „idézőjelek” mentén izgalmas és tanulságos
keringőre hív. A ránk aggatott vagy önként magunkra vett gúnya, a maskara
halmai és súlya alatt szinte elveszlődik maga az ember. Még azt a kérdést is
feltehetjük, egyáltalán van-e ott legbelül valaki? Talán eggyé lett a
maskarájával, és felszámolódott. Mi van a mély rejtekében? Valójában semmi?
Vagy éppen ez az elfedő rejtőzködés óvja legmélyebb valóját, legbenső
valóságát, s jelenti az életben maradást?
Mindig is a szubjektum mélységei, a belső
tendenciák, a titokzatos lényegi iránti érzékenység jellemezte, vezette Gaált,
és ezek az embert emberré tevő (az ember-állat, állat-ember és ember-gép,
gép-ember relációk is erről vallanak) tartalmak foglalkoztatták akár a mitikus,
archetipikus eredendő és közösségi közegébe ágyazva, akár fokozatosan a
személyes felé fordulva, a szubjektumot egyre mohóbban vallató törekvésben
jeleníti meg az Embert. A Gaál József művészetét taglaló
szövegekben Szeifert Judit a radikális archaizmus és a groteszk
realizmus (’grotreál’) kifejezéseket használja Gaál művészetével
kapcsolatban. Művészeti világképét maga az alkotó is metaarchaizmusnak
nevezi. Tanulmányában (megjelent 2018-ban, a Vezeklések kora című
Műcsarnokban rendezett nagyszabású, egyéni kiállításához kapcsolódó
katalógusban) – amely az évek során felgyülemlő, önfeltáró, és egyben saját
utat meghatározó, úgynevezett „cédulanapló” feljegyzésekből állt össze –
alkotáslélektani és művészetfilozófiai elmélkedését összegezve, az
összefüggéseket felvázolva fejti ki gondolatait az ember- és világkép
változásával, a régi-új kapcsolatával, a modern kor civilizációs és társadalmi
problematikájával, a töredékesség és folytathatóság kérdésével, a megfelelést
mutató egyéni és globális válságokkal, törésekkel kapcsolatban. Tanulmányába
van foglalva az általa használt kollázselv, protézismetafora,
ami mostani, kecskeméti kiállításának is origója.
A ’80-as években készített Prothesis címmel
ellátott kollázssorozathoz számos későbbi mű kapcsolható, és jelen esetben maga
a kollázstechnika is visszaköszön, hiszen korábbi félkész vagy rontott
munkákból hozta létre legújabb sorozatát. Tehát régi tartalmakkal is
„komponál”, így felsejlik a maszk, az álarc, a persona, a Janus-fej
kétarcúságának fogalma általi gondolattársítás, vagy a megnyúzott
Marsyas-alakban kifejeződő többlettartalom. A maszk és álarc mögötti
jelentéstartalom között alapvető különbség van. Míg a maszk a determináltság
kifejezője, és esetében a belső világ kitüremkedése átlényegítő, addig az álarc
a felszín, s a megtévesztés eszköze. A persona a görög
színházban a szereplők maszkját jelentette, majd Jung azokra a szerepekre
vonatkoztatja, amikbe belekényszerülünk, amiket felveszünk, s cserélgetjük
azokat.
A kiegészítő, felülíró több nézőpontúságot
eszközül hívó kollázselv centrum nélküli, mellé- és fölérendelődés
formaképzésében felidéződik ugyan az, amint Gaál a világot leíró rész-egész organikusan,
mindent átjáró egymásba fonódását Indra szövedékének költőiséggel
megfogalmazott áttételéhez hasonlítja. Ami „maga az univerzum, egymást
tükröző, egymásból táplálkozó képződmények, képzetek folyamával” –
írja Metaarchaizmus című tanulmányában. Azonban az általa
használt protézismetafora hiánypótlásai az összeeszkábált, de igazán
szervesülni nem tudó, organikussá sosem váló rétegek – az orvoslástól egészen a
„tökéletes” kiborgokig terjedő gondolattársítást megengedő – fizikai pótlások
mintájára beépülő lelki pótlékok, mint a kapcsolatteremtésre képtelen idegen
test produktumai jelennek meg. Az evolúció nem lineáris fejlődéstörténet,
és olykor az az érzésünk támad, hogy az ember gyorsan felejt, vagy eleve semmit
sem tanult. Nézőpontok – amelyek csakis saját rendszerükben érvényesek – vetélkedésében
egyik szélsőségből kiábrándulva a másikba fordul át, és a másikat megtagadva,
elzárkózásába dermedve nem tudja, igazából nem is akarja meghallani, megérteni;
eközben az alapokat jelentő közelítés egymás felé, a lényegi sikkad
el, valami közösségi.
Gaál József műveiben a lélek
visszaszerzésére való törekvésének tettében van az archaizálás, abban,
hogy produktumai „nem egy eszme vagy művészeti ideológia bűvkörében,
hanem korokat átívelő állandóságban” akarnak létezni, ahogy Metaarchaizmus tanulmányában
fogalmaz. Képi absztrakciója a legemberibb, legpuritánabb, legőszintébb és
legköltőibb vallomás – életről, tapasztalásról, az emberről és saját
világfelfogásáról. Az érző és érzéki festészet személyes és szimbolikus erejű,
őszinte és expresszív művészi kifejezésmódjának felfokozott, végletekig
feszített, túlzó, de kiemelő igazságában értendő a realizmus, amellyel az
esendő, gyarló, vívódó, szorongó, félelmeivel küszködő, szerető, önfeláldozó,
odaadó, féltő, „elégő” és „megégető” Embert tárja elénk.
Gaál József művészetének figuralitása
mindig a zsigeri, feszítő és előrehajtó, a motivációt jelentő késztetés
impulzusa, a mondanivaló által diktált kifejezésmódban tárja elénk képeit, azt
mindaddig alakítva, amíg a leghívebb és katartikus kifejezése létre nem jön,
így a forma és tartalom együtthatásában sosem tapasztalható törés vagy
öncélúság, ezért a stiláris jegyek, az erőteljesebb absztrakció vagy torzítás –
legyen az líraibb vagy keményebb megfogalmazásban interpretálva – minden
esetben üzenetértékű. Az embert fókuszba állító monomániájának, ha tetszik, a
lényege nem merül ki a kereső attitűdben, nem csak valamiféle önvizsgálat,
megértés vagy feloldozás utáni vágy. A művész alkotások általi megrázó erejű
szembesítő törekvését az aggodalom vezeti, amellyel a világra
tekint. Szorongató létkérdések, determináltság, egyéni és civilizációs
válságok és tragédiák, az ember- és világkép törései testesülnek meg a
művekben, és a lélek sebzettsége, gyötrődése, kilátástalansága és
tehetetlensége, a belső identitás- és szerepkonfliktusok törést okozó,
szétziláló ellentmondásossága a test kiemelő torzításában fejeződnek ki. A
gondolatmenetet követve a művészi kifejezés expresszivitása a látványelvűséggel
szemben megfogalmazódó normalitástól, megszokottól, elfogadottól és elvárttól
való eltérésében szimbolikus erejű. A valódi mű metafizikai töltettel bír,
ezért csakis emocionális fogékonyság által közelíthetjük meg
a lényeget, kisugárzása a megformálásból fakad, az diktálja a formát, így
a jelentés valójában maga a forma. Gaál a műben rejlő igazi értéket, a valódi
tudást az egyediben, a kiáradásban, a torzítás túlzó, de kiemelő igazságában
véli felfedezni, mert a külsőt pusztán leképző mimézis szenvtelenül üres
esztétizálása sematikus semmitmondás.
Felvetődik a szép mibenlétének
kérdése, így felidézve Gaál 2007-ben készített Bello bruttó című
sorozatát, amely által bőrfejeivel a „csúf” esztétikumában meglelt igazságra
mutat rá, ezzel egyidejűleg megidézve az art brut, a „nyers
művészet” fogalmát. A feladat az esendőben meglátni a szépséget, mert „A
kiküzdött szépségben feszültség van és morális többlet” – áll Gaál
József Együgyűek-sorozatának kapcsán született 2008-as kéziratában.
És ha már igazság és együgyű: sokatmondó
leírása a fokozatosan csetlő-botló, együgyűvé váló, eredetileg szabad, éles
szemű, kegyetlen őszinteséggel és leleplező gúnnyal igazságot kimondó
bohócalaknak; aki „már csak cirkuszi porondra kilökött, nevetséges figura,
sarlatánként a társadalmi valóság színpadán ténykedik, rituális maszkjaira
színlelő álarcot helyezve. A belső démoni Bohóc-sámán megfékezéséhez szükséges
a szájkosár, mert belső kiméránkat vizsgálva lelki protéziseink egymásra
applikálva megszelidítik a nyers ösztönöket” – fogalmaz Gaál a 2013-ban
rendezett Hagyomány és átváltozás című kiállítás katalógusának
tanulmányában. A kiméra a görög mitológiában megtalálható,
ösztönvilágot megtestesítő (oroszlán-kecske-kígyó testű) komplex lény, a
jellemvonások összességéből felépülő személyiség harmóniáját mintázza, mert ha
valamelyik tulajdonság eluralkodik, az egyensúly felbomlik.
A kiállítás címe is a megbillenő
egyensúlyra, a test és lélek kapcsolatára utal. Az egyénben lezajló törés
pszichés kontrollvesztettség, amely a test által nyilvánul meg oly módon, hogy
fájdalmában és tehetetlenségében – látszólagos és pillanatnyi menedékbe űzve –
önvédelemből kikapcsolja a tudatot, mintegy felejtésbe menekülve, és túlfűtött,
eluralkodó, szélsőséges indulati kitörése valamilyen „rombolásba” torkoll. A
test eluralkodik. Freud ezt a tudattalan kényszerállapotot a libidóval köti
össze. A szeretkezés önelveszejtő aktusában megszűnik a magányosság érzése, a
gátak felszakadnak, a szorongás feloldódik, és a feltöltekezést nyújtó – illanó
– teljességélménye, mint valamiféle – újbóli megélésre sarkalló – kegyelmi
állapot; és a kiteljesedésvágy egyre erősödő kényszerré lesz.
A szenvedély mint élet- és alkotóenergia
van jelen a művészetben, és az indulati felülírás alkotásfilozófiai szempontból
rendkívül jelentős szerepet tölt be. Eszünkbe juthat Gaál korábbi, 2006-ban
festett Samsara-sorozata, amelyben az alakok ölelkezése vagy
birkózása egymásba csúszik, és lényege a keleti filozófiában megfogalmazott
körforgásra rímelő dinamika. Még erőteljesebben jut érvényre a 2013-ban
keletkezett nagyméretű Rubedo vásznakon, amelyeken a tűz
lángnyelveit idéző, kavargó, gomolygó pászmákból kibontakozó figurák és vörös
megtestesülésük lángoló izzása jól mutatja az éltető és felemésztő kettősséget;
a vágy, a szenvedély, a – vérre és áldozatra is utaló – szenvedés és a
megtisztulás tüzét.
A kollázsművek is akarják a teljességet. A
protéziselméletben foglaltak nagy kihívás elé állítják az
Embert-Világot-Alkotást. Amikortól az eredetileg a famagot beborító
bőrdarabok általi átlényegülést lehetetlenné teszi a tehetetlenség érzését keltő,
gúzsba kötöttséget és megzabolázást kifejező bőrszíjak (hámok, kötőfékek,
zablák) eluralkodása miatti szorongató, gátló, kényszerhelyzetet teremtő
jelleg, onnantól már csak egy kőhajításnyi Gaál 2011-es Phantasma és
egy évvel későbbi Transhuman Fetish című protézismetaforát
megtestesítő sorozata. Ezekben fémrátétek, protézisek rétegei hálózzák be a
büsztöket. Az implantátum, a testi tökéletlenséget korrigáló fizikai
pótlások mintájára beépülő lelki pótlékok jelentéskörét a „kulturális vákuum”
kitöltésére tett kísérlettel hozza párhuzamba a művész. A fetisizált
technikai protézisek és képzetek egymást fedő protézisrétegei által kötöttségek
alattomos rabságában tartott emberre egyszerre mutat rá, és kijózanító
szándékkal alkalmazza a protézishalmozás módszerét, hogy rádöbbentsen a
fenyegetően, irányíthatatlanul eluralkodó tendenciára, és szembesítse önmagával
az azonnali kielégülést hajhászó, kiüresedő és uniformizálódó társadalmat,
amely a virtuális „véráram” káprázatában csak hiszi, hogy valóban jelen
van.
Találó és nagyszerű lehetőség volt, amikor
a 2013-ban létrejött Hagyomány és átváltozás című tárlat
keretében Gaál József jávai wayang bábok társaságában
állíthatta ki a wayang előadások (árny- és bábszínház)
szellemiségéhez kapcsolódó, azok által ihletett munkáit. Például szolgálhat az
őskonflikusokat, létkérdéseket megjelenítő és jelent beépítő mitikus színház,
ami sokszor bizarr társításokat eredményez, de az örök változás folyama által
biztosítja az ember- és világkép időtlenségét. A bábok és maszkok a
személyiség felépülésére rímelve a büsztökben „találkoznak”. A fémrátétek,
protézisek itt álarcként lebegnek az arc előtt, amelyet kezdenek ledobni, így
megmutatva valódi mivoltukat. A sorozat része a Harcos is,
amelynek érdekes a „protézisszempontból” való összevetése egy későbbi, az I.
világháború mementójaként születő szoborral, ahol a védelméül szolgáló gázmaszk
szinte ráég viselőjére, vagy egy 2016-os Katona-büszttel.
Az árnyék és rész gondolatisága
sarkalatos pontja Gaál művészetének, mint az illúziók, elfojtások, lét és
nemlét, valamiféle köztes lét szférája. Ha a mitikus közegből egyre inkább a
személyes felé fordulva is, mely a stiláris jegyeket tekintve különböző
megformálást eredményez, de az indulattal, a művészi hév által erőteljesen,
ugyanakkor nagyfokú szenzibilitással megtestesülő felületalakításában végül
mégis megőriz valamit az univerzálisból, és a mélymagból egészen széles
horizontot rajzol. Így a Vetett árnyak (2013) és Vetett
árnyak fala (2014) rizspapírra készült, ember nagyságú, figurális
kalligráfiasorozat, a Persona Fragmenta (2014), a Pneuma
Persona (2015), a Bestia/Holtvilág (2017),
a Persona Umbra (2016-2018), majd a Persona Binaris hatalmas
vásznain, és végül az Arcok fala és Koponyák fala (2015-2018)
befogadót körülölelő, rajta túlnövő, négyzetmétereket beterítő, kis méretű,
egymást felerősítő sokkhatással bíró, sajátos belső rajzolatú, kialakuló vagy
elhaló lélek-univerzumok lapjai esetében.
Szorosabban visszatérve az új, vegyes
technikájú kollázsokhoz: a „sok” keresi a helyét, és akarja a
teljességet. A mellé- és fölérendelő kollázselvben megjelenő
protézismetaforában megfogalmazott testi és lelki torzólét gondolatában végső
soron több értelemben és különböző formában, de eluralkodik a test. Az
ember(i)ség a tét. Gaál műveinek a test és lélek újbóli összekapcsolására, a
lélek visszaszerzésére való törekvés a lényegi mivolta és üzenete. A
megidézett mögöttes a kollázsoltság által ugyan eredményez
valamiféle egésznek tetsző felhalmozódást, de szembesülnie kell azzal, hogy a
részek – bizonyos viszonyrendszerben egzisztálva – jelenlevésük ellenére
mindvégig megtartják elkülönültségüket. Az egyén válsága, lelki traumája
következtében végbemenő „lélekvesztés” a test traumájává válik, a test
eluralkodása a protézisek rétegződésében, a protézishalmozásban fogalmazódik
meg, fizikailag, a mostani sorozat esetén a kollázstechnika által kifejezve,
miközben a testiség – automatizmussá váló – hedonizmusa a lélek hiánya, amit
lelki protézisekkel igyekszik pótolni, fedni az ember. Ily módon, végső soron
minden a lélek körül forog. A technika szellemi szinten hordozott üzenete a
fragmentálódás, a szétzilálódás, a töredékesség, a torzólét, a hiány, a
különféle pótlékok, a szinte kezelhetetlenül az emberre zúduló
információáradat, a szelektálás(képtelenség) problémája, az ingerek és
élvezetek (túl)hajszolása, fetisizálódása, a gyors megszerzés, a kiégettség és
fásultság; a több, az „új” és a „más” minőségi kérdése. A régi munkák darabkái
révén a múlt is részt képez az alkotások fizikai és gondolati összetettségében,
mintegy egykor oda-visszaható, megérintő és nyomot hagyó többlet, de az újbóli
kapcsolat és közösség érzése, intimitása már kérdéses. Az egyén képes-e a múlt
fonalát felvéve a változást megélni? A determináltság, előrehaladás,
folytonosság és folytathatóság kérdéseinek jegyében mindez mára valamiféle
bennünk levő, egyszerre velünk élő, de külön-külön egzisztáló maradványok sora.
Az értelmezéshez hozzájárulhat a darabkák rontott mivoltában ott levő
választási- és döntéshelyzetek, hibázási lehetőségek, problémamegoldás és
következmény problematika ingoványos talaja. A szellemi és testi
értelemben vett építkezés-rombolás dinamikája a személyiségfelépülést komplexen
megragadó rekonstrukciós kísérletben a formai felvillanás és elhalás képi ábrázolásán
keresztüli megidéződés és pusztuló bomlás pillanatát egyszerre, sajátos köztes
létben látjuk, és a szüntelen, feltartóztathatatlan változás, alakulás
folyamatában mindig más és más konstelláció ötlik szembe – kötődések,
kötöttségek, támaszok, kapaszkodók, hiány, közeledés, (el)sodródás jut
érvényre. Gaál expresszív és szuggesztív képsorozata az erőteljes forma- és
színdinamika, a színszimbolika mentén jelentős és beszédes tartományokat nyit.
A kiállítás képanyaga tulajdonképpen több
részre tagolódik, fokozatos elmozdulást mutat, és az alkotások komplexitásuknak
éppen érvényre jutó létállapoti foka finom változást jelez. Ahogyan haladunk, a
fel- és kitárulkozó testiség általi léleklecsupaszítottság az elgépiesedés
végletétől a szövetek bomlásán és átrendeződésén át a bábszerű léten keresztüli
megtestesülés tanúi lehetünk, ami kifut a magunkra öltött „élet”-ig.
A színhasználat önmagában is szimbolikával teli, a sorozaton keresztül pedig
nagyívű törekvést mutat, ahol a komor, de mély és intenzív kolorit palettája a
teljes kivilágosodásig terjed, egészen a fehér minden színt magába foglaló,
egybeolvasztó szellemiségéig, a tisztaság szimbólumaként hatva mint új lap
egyén és civilizáció számára, ahol ebben az összességben visszanyerhetővé
válik a lélek. Az áthidalhatatlan távolság és a legintimebb
közelség is velünk van, bennünk sűrűsödik. Gaál alkotásai a lélek-test
értelmezés halmának asszociációs, költői többlettel rendelkező érzület
membránjai, gócai. A kollázsdarabok által kézzelfoghatóan jelen van a fragmentáltság,
a szakadás, az egyén traumájának gondolatisága, és a gyógyírt jelentő személyes az
érzéki festészet impulzív és kitárulkozó őszinteségében rejlik.
A fény és árnyék dualizmusa, mint a
taoizmus princípiumai szétválaszthatatlanul fonódnak egymásba, leírható mint a
valóság és illúzió, a titokzatos vagy rejtett tartalmak kifejezője, ahol lét és
nemlét összekapcsolódik, de a jobb és bal agyfélteke, az ösztönös és
racionális, a dionüszoszi és apollói tengelyeként is felfogható – ahol persze
semmi sem fekete vagy fehér. Képein az áttörtség és plasztikusság érzéki
megformálása a gomolygás, bonyolódás, rendeződés által a test „keretein” belül
és – ahogy az árnyék sem választható le rólunk, hozzánk tartozik, úgy – kívül,
illetve valójában – tetszik, nem tetszik – a környezet beszüremlik, miközben
saját belső képzeteink kivetülései auraként öveznek. Ily módon valami egyidejű
belső külsőről és külső belsőről beszélhetünk, ami felszámolja az ún. belső és
külső világ külön univerzumként való létezését. Begubózhatunk, de a tagadásban,
az elvetésben is ott van a bennünk találkozó, összetűző reláció. Ez a képi és
gondolati síkon megfogalmazódó oda-visszahatás testesül meg az akár alig
kivehető, de jelen levő tényezők, rezdülések finom áradásában – még ha
kirekesztettek is. Rések, repedések, szakadékok nyitnak belátást, formák
és felületek összecsúszása mutatja ki, ragadja meg a rétegzettséget, a változás
és tünékenység, az összekapaszkodás momentumát. Gaál különleges alakjainak,
komplex „lélekpályáinak” esetében az emberi csontváz- és izomrendszer, ideg- és
érhálózat, bőr, szövetek, inak, szervek és a ruha érzetét keltő formaáramlás
egyaránt a részét képezi, és az együttállásokat, több nézőpontúságot mutató
dinamikus viszonyrendszer lényeges eleme a – gócpontokkal és megnyugvásokkal
tarkított – komplexitásnak. Egymás vázai és héjai vagyunk. Lehetünk egymás
kalodái, de felszabadító is. A vállalt esendőség pőrén kitárulkozó őszintesége,
a megértés reménye, az elfogadás támasznyújtó válaszgesztusa, és az ezért
érzett hála összekovácsol, és a valódi jelenlét láthatatlan
közössége lesz.
Gaál József kivételes művészi megoldásai,
interpretációja mentén tárulkozik fel egyéni, árnyalt, sokrétű és összetett
világlátása, melyben fény-árnyék dinamikával, a lágyság és nyersesség
kombinációjával, a tömeggel és áttörtséggel, az elfedő és áttűnő rétegekkel –
fizikai és átvitt értelemben – dolgozik, vagy éppen abban, ahogy a negatív
formákat használja, és a lenyűgöző formakapcsolódások általi többlet
megjelenik. Ezáltal minden üzenetértékű, és a térben dimenzionáló vizuális
„játék” sűrűsége erőteljesen szól.
A test mélységeiben barlangrajzokként
felvillanó, megidézett, életre keltő, megtermékenyítő, bimbózó és termőre
forduló, majd elszáradó képzeteket mint Másik Félt hordjuk
magunkkal, ez a testet egyfajta domborzati tájként felfogva sajátos tektonikával
bír: magaslatokkal és mélységekkel, barlangokkal, szakadékokkal, repedésekkel,
patakokkal, kopár sivataggal vagy sűrűn burjánzó növényzettel
tagolt. „Testében” mint valamiféle régészeti ásatások leletei
fel-felbukkannak a múlt emlékeinek, maradványainak, torzóinak pompei
maradványokat – hiányt – idéző alakzatainak együttese. A sajátos
testtektonika a bőrfelület, az izomrendszer és a hússzövetek mind képzeteink
alkotta, ruhaszerűen öltöztetnek fel, magunkra aggatjuk, ha tetszik, lepleznek
és feltárnak, de a benső szakadás szöveteinket szétfeszítő
„rombolásával” csontvázunkra szinte a Másik húsa kerül. A test
vázrendszerét, ér- és ideghálózatát a robotszerűség szerkezetével, áramköreivel
vizuálisan összecsúsztatva – a testi-lelki protézisek megfogalmazásával –
egy köztes létnek tetsző teret alkot, amelyben az ingoványos
mocsárszerű indák szétkúsznak, mintegy megidézve a bomlást, pusztulást, és
gúzsba kötik a „belső lényt”. Ezzel egyszerre az ellentettje is felrémlik,
amikor a repedések közül élet sarjad. Mint a tavirózsa, vízililiom vagy
lótusz, amely a keleti filozófiában az újjászületés, megújulás szimbóluma, a
lélek fejlődésének, szellemi ébredésének, a megtisztulásnak a jelképe, hiszen
mélyen a mocsárban gyökerezik, szárával felfelé tör, nagy leveleivel felfekszik
a víz felszínére, és virágait hajnalban tökéletesen tisztán bontja. Az a
bizonyos alak bármennyire is komponenseire hullott, sújtott is legyen, míg
teljesen és végérvényesen csontvázzá nem enyészik, vagy robottá, gépivé nem
válik, addig a legvégsőkig, féltve őrzött, őrlángként pislogó életszikra a
sajátja, nevezzük azt léleknek, emberségnek. Pőrén
elénk állva üres tekintetébe nem a Másik égett-e bele, aki
önmaga? Fejét kinek a vállára vagy ölébe hajthatja, kereső, kapaszkodó
keze kinek a kezében pihenhet meg, amikor minden önmagába fordul át? A
szimbolikus – kapcsolatteremtés lehetőségét és minőségét jelentő – területek,
mint a szem (akár a „harmadik szem”), a száj, a karok, de a bordakosár védelme
alatt megbújó szívzóna kitüntetett jelentőségű. A legintimebb és személyesebb
lélekjegyek. A megnyitott szájon át közlekedik a lélek, tartják, s
miközben a leglényegesebb a lélegzethez jutás éltető momentuma, a légüres
térben a mozzanat inkább mintegy a Másik általi
bekebeleződésbe torkollik. A gerinc Kundalini-kígyót idéző görbéje vagy a
megnyúzott Marsyas alakja is felidéződhet bennünk, de a mitikus közeg morális
többlettel bíró, szellemi síkot aktivizáló, de eltávolító szimbolikus áttétele
nélkül inkább a kegyetlenül emberit, a megrázó tragikum miatti szívszorító
empátiát érezzük – az egyediben ráismerve az Emberre, s ezáltal
közösséget vállalva. A megtörődött test már-már vezeklő lecsupaszítása a
lábunk elé helyezett meggyötört lélek, s az emberség határát megjárva a
felvállalt esendőség engesztelő áldozata. Ily módon az esendően emberi a
hisztéria révületének tisztítótüze által visszaszerzi a lelket.
Minél hosszasabban, minél többször veszi
szemügyre az ember Gaál József munkáit, annál „többet” fedez fel bennük. Az
emberről, önmagáról, s a vehemens, markánsan artikulált megformálás
melletti nüanszokban, alig kivehető rezdülések együttesében annál több
határmezsgye, összefüggés és költői metafora ötlik szembe; egyre jobban és
mélyebbre lát. Talán hiábavaló, mégis kényszerű, hogy az ember újból és újból
megküzdjön a disszonancia, a kételkedés és a tehetetlenség árnyaival.
A belső konfliktusok valódi természetének feltárásával, a belső
tendenciákkal való szembenézésben ott van a vállalt esendőség, az elfogadás
reménye, és Gaál József alkotásainak kisugárzása, ereje ebből a sokszor
fájdalmas, mélyenszántó őszinteségből, annak megrázó, megérintő igazságából
fakad. Gaál József emberi, nagyon is emberi, impulzív és szuggesztív művészete
által fáradhatatlanul próbál inspirálni, és vizuális ingerekbe csomagolt szellemi
tápláléka révén stimulálni idegvégződéseinket, miközben a végsőkig reméli, hogy
minden törekvésével karöltve életre kel az ok-okozat viszonyrendszerében
eligazodó, a megértés és elfogadás kapcsolatteremtő képességén, valamint az
intuitív érzékenységen alapuló befogadó közeg. Még mielőtt a
kiábrándult vagy fásult automatizmus kényelmes, de sekélyes sodrásában elsorvad
az embert emberré tevő lélek, és elmegyünk minden élhető létünket jelentő, az
embert egymással és az univerzummal összekötő spiritualitás, valamiféle
lényegi, minden összefüggést hordozó, mindent átfogó egész-érzést
adó kapcsolat mellett, mert a saját magunk által – akár
tétlenségünkkel – kreált embertelen emberképünk jelenti a legnagyobb
veszteséget. Gaál József a Metaarchaizmus tanulmányát ekképpen
zárja: „A testet egyesíteni a lélekkel, és a műalkotás terében – és azon
kívül is – cselekvő párbeszéddé alakítani a világban való létezést.”
Forrás, 2019/október
