Bátai Sándor: Princípiumok, Műcsarnok, Budapest, 2019. május 14 – június 30.
Bátai Sándor három évtizedet felölelő alkotásaiból
rendezett kiállításának a Műcsarnok mélyföldszintjének tere, termei különösen
jó keretet biztosítanak. A barlangi atmoszféra, a sejtelmes fényviszonyok és
irányított fénysugarak a mélyre ereszkedés fizikai és szellemi terét képezik. A
megvilágítás szépen kiemeli a művek reliefszerűségét; a barlangfalat, a
(sír)kőtáblák véseteit. A merített papír pórusait idéző, a fény által
kimetsződő alkotásokat tekinthetjük egyfajta utazásnak valamiféle origó felé. A
tárlat fő sodrát adó Princípium-sorozat lírai archaizmusa a
formákból, ősformákból táplálkozik, s a barlangrajztól az írásjelig kirajzolódó
ív a képiség és az írásbeliség kapcsolatát mutatja, ahogy a természeti formák
és az ember által hátrahagyott jelek, tárgyak formái, képei is izgalmas
relációt hordoznak.
Átgondolt, ugyanakkor költői képalkotó munkamódszere
folytán Bátai lenyomatokat készít különböző felületekről, s papíröntvények és
merített papírra vitt, rétegzett rajzolatok készülnek, melyek faktúrája
valamiféle különleges aurájú, finom reliefek hatását keltik. Képei visszafogott
színvilágukkal, „eszköztelenségükkel” ható költői képek. Ősi motívumok,
„ősformák”, archetipikus tartalmak – amelyek megléte, hatása, „öröklődése”
tagadhatatlanul jelenlevő, dekódolása pusztán érzékenység, vagyis a „forráshoz”
való kapcsolódásunk képességének függvénye –, alapvető, kollektív motívumkincsek,
valamiféle rituális rétegződések rajzolják ki a lenyomatok által az
időbeliséget, amikor is a pillanatnyiságban mégis megtapasztalhatjuk az
időtlenséget. Ez az enyészetmegtartó munkásság bekapcsolja a ma tudatába az
alkotást – a vitrinbe helyezett műveknél tudatosan megpendítve a tárgy, a mű és
múzeumi műtárgy kérdését. Ha a papíröntvények mementók, ez „visszhang”.
Fedések, kitakarások, áttűnések, kopások, enyészet s pusztulást megidéző
korrózió: eme fragmentált, mégis szimbolikus maradványok mutatnak a korra,
írják le a „látó szem” fókuszálásának útját. Ha nem is a teljességet élhetjük
meg, de részünk lehet valamiben?? – addig, amíg akár a legapróbb töredék,
ami a „miénk”, és amíg a korokat átívelő közösségünk energetizálóan
hat.
Bátai motívumai által a kozmikus, szellemi szféra él
velünk: a kör ciklikusságot is jelölő teljessége,
az oszlop támaszt jelentő mivolta és világokat, szinteket összekötő
tengelye, a kapu beavató, titkos tudást megnyitó, valamint egy
másfajta lét szimbóluma. Ott van az alkotásokban a gordiuszi csomóban
rejlő többlettartalom, annak mindent átható, átfogó, összegabalyodó,
kibogozhatatlan koncentrátumának lét- és életmetaforája – a pozitív és negatív
forma, mint akár a férfi és nő kettőse vagy éppen az életben bekövetkező öröm
és bánat hullámzásának, a születésnek és elmúlásnak a ténye. A hurkokból
„vargabetűk” képződnek, mintegy vadhajtások, majd egymás mellé sodródva
feszülnek egymásnak, szorosan összetapadva sűrűsödik, fokozódik a feszültség, s
az energia oda-vissza hatása forrasztja eggyé a szálakat, mígnem oldódik a
koncentráló (lét)szorítás, s a húrok elmozdulnak, a szálak eltávolodnak
egymástól, majd mikor meglazulnak a kötések, a hurkok elcsúsznak egymáson, s
elsodródnak.
A Kezdet című mű kör alakú, belül
kavargó felülete maga az őskáosz, a világteremtés, míg a négy égtájra, a világ
négy sarkára utaló, négyzetet formázó Föld című alkotás
karcolatai, rovátkái, barázdái az anyaföld – mely életet ad és táplál – testén
ejtett sebek. Majd következő lépésként a szalmával kevert agyagfal masszájára
mint ház építő elemre is utalhat a faktúra. Az emberpár, a női és férfi jelleg
megtestesülése fogalmazódik meg a Princípiumok képpárján. Az
egyik a befogadó, óvó, ciklikusságot jelölő kör, a női nemi jegy, mígnem a
másik a fallikus, termékeny-teremtő vertikális jegy, s különbözőségükben
egészítik ki egymást. A teremtéstörténetben az első emberpár bűnbeesésének
büntetése a kiűzetés lesz, s ez a tudás megszerzését és elvesztését jelenti. A
történeti ívet továbbfolytatva a képi ábrákat, rajzolatokat az írásjelek, az
írásbeliség, a nyelv kialakulása követi, magában foglalva a „bábeli zűrzavar”
gondolatkörét, a „tudás” problematikáját.
A repedés, az omladék mellett a rozsda, a korrózió
romboló, mégis egyfajta alakító, „alkotó” munkája, folyamata vizuális
értelemben és a gondolattársítás lehetőségeit megragadva, a szabad értelmezési
tartományokat megmozgatva jelentékeny tartalmi és érzelmi „húrokat penget”. Az
amorf képi elemek mintegy Platón barlanghasonlatát idézik meg, amint a falon
táncoló árnyak antropomorf hullámzása a valóság és látszat, jel és jelentés
dichotómiáját és összefüggéseit veti fel. Formaképződése „lét-lelet”, melynek
lényege az asszociatív, lírai hangokat megütő képzettársítás általi üzenet:
lélekfeltárás. „Térképe” szinte figurális folyondárként realizálható; az
egymást érő árnyak és sziluettek – amelyek ritmikája önkéntelenül térbeliséget
generálhat – valamiféle emberiséget jellemző dinamikaként vagy
élettörténet-folyamként, netán a teremtés születő és a végítélet apokalipszisének
momentumaként. A jelhagyásunkban mi magunk vagyunk benne, s ahogy maga Bátai
Sándor fogalmaz, ez a személyes spiritualizmus.
Új Művészet Online, 2019.06.20.
Fotó: Műcsarnok