Tóth Menyhért kiállítása, Kalman Maklary Fine Arts, Budapest, 2018. febr. 23 – márc. 16.
Tóth Menyhért az igazán különleges, egyedi, őszinte és
jelentős magyar művészek egyike, ám életműve méltatlanul kissé perifériára
szorult, illetve perifériára szorították.
A Makláry Kálmán által vezetett galériában a festő
munkáiból rendezett kiállítást láthatunk, melyet Gaál József nyitott meg. Egy
korai kapcsolódási pontot említve Gaál a Másvilágkép című
tárlaton (1992, Műcsarnok, Palme Ház) Tóth Menyhért és Samu Géza társaságában
állított ki, majd ugyanez az anyag képviselte hazánkat a ’92-es sevillai
világkiállításon. Nem szokásom személyes történetekkel előállni, de
visszagondolva mosollyal elkönyvelt érdekesség számomra, hogy az első
találkozásom Tóth Menyhért műveivel e kiállítások katalógusa révén történt még
a Kisképzőben, amikor a műteremben felfigyeltem a kiadványokra, s bennük Tóth
Menyhértre. Az év végi pakoláskor még mindig gazdátlanul kallódó kiadványokat
senki nem vitte el, így elhoztam azokat – akkor még nem sejtve –, ha tetszik,
ezzel a későbbi Mesteremet is „kiválasztottam”. Komolyra fordítva a szót, Tóth
Menyhért festőisége azonnal megfogott. Láttam a kiállítását az Aulich
Galériában, később olvastam Gaál József mélyreható és rendkívül érzékletes
írását (Tóth Menyhért – zseni a művészetben. Forrás, 2004), melyben a
befogadás kérdése is szíven ütött.
Úgy gondolom, a művekkel való kapcsolatteremtés
felmerülő problematikájának kapcsán érdekes adalék Supka Magdolna 1964-ben írt A
drámai groteszk szerepe a festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből című
tanulmánya (többek közt ez is szerepel a 2013-ban A drámai groteszk címmel
megjelent összefoglaló tanulmánykötetben), melyben a művészettörténeti
változások belső mozgatórugóinak vizsgálatával, a tartalom és forma, a ráció és
ösztönösség, a valóság és látszat, képzelet kérdéseire világít rá, miközben
számos szempontváltásra, hangsúlyeltolódásra rámutat. Ebből következik, hogy ez
a művészeti szemléletváltás, tendencia az értelmezésbeli nehézségek, a
furcsaság, a kanonizálhatatlanság kényelmetlensége miatt perifériára szoríthat
egy alkotót. Természetesen, a művek befogadásakor egy másfajta „logika” alapján
van, lehet csak keresnivalónk. Így van ez a Supka Magdolna által nagyra
becsült, jelentősnek ítélt művészek, mint Szalay Lajos, Vajda Lajos vagy Bálint
Endre, de talán különösen igaz ez Tóth Menyhért művészetének megértése,
átérzése esetében.
A szecesszió, az expresszionizmus vagy a kubizmus, így
a stilizáltság, a dekorativitás vagy a groteszk mint kifejezési módok különböző
stiláris jegyei megtalálhatók ugyan a képeiben, ezáltal van Gogh vagy Daumier
is megemlíthető, de a „Tóth Menyhért-i szándék” természetes formavilága nem
kívülről meghatározott. A Tóth Menyhért számára jól ismert és természetes
közeg, a falusi lét, paraszti világ egyszerű természetközelisége, mondhatni
panteizmusa nem vesztette el a kapcsolatot a „bensővel”. A mindennapi
mozzanatokból táplálkozó festményeket fokozatosan mélyebb és átfogóbb
ábrázolási kényszer, megfogalmazás váltja fel, a lét mibenléte, a létezés
vitalitásának kifejezése. Tehát festészetének stilisztikai milyensége a lényeg megnyilvánulása,
mely egyszerre személyes és tág, kozmikus ívű. Lényegi alatt azt a valamiféle
titokzatos belső energiát, ősállapotot, befogadó és szerteáradó, időtlen, ám
folyton változó, folytonosan alakuló, lüktető momentumot kell megragadnunk,
mely a – mindannyiunkban meglévő – közös pont. Az a gomolygó létezés, melyben
metaforák, toposzok, szimbólumok, archetipikus tartalmak és mélylélektani
sajátosságok vegyülnek.
Műveinek játékossága, humora vagy groteszksége a
kihangsúlyozó, túláradó, átalakuló vonásból fakad. Alakjai, „lényei” esetében
megfigyelhető a külső-belső formák, felületek, vonalak, fénypászmák sajátos
téralakító volta, szervesülése, kettőssége vagy átfordulása, amellyel „átírja”
a képet. A szerves egységben ősállat és ember egymás mellett létező, de az ember-állat,
állat-ember határai elmosódnak. Ahogy a játékosság és transzcendencia
kettőssége jellemzi a festményeket, úgy a képfelület is ezt az ambivalenciát
mutatja. A világos, visszafogott és finom színkezelés – bár ez korszakainak
függvénye is – egyszerre éteri, légies és testes, ahol a felhordott
festékrétegek pasztózussága valamiféle massza vitalitásaként jelenik meg, mint
organikus energia ölt testet. Egyfajta genezis megy végbe a műveken, az
életmag, a sarjadás, a gondviselés, a megóvás gesztusa, majd visszahúzódás a
vegetáció ciklikusságának végtelenébe. Mégis, amitől különösen megindító, az az
atmoszféra, az a lágy rezgés, ami a képekből árad. Akár egy kis élet
megszületésének csodája, annak halk lélegzete és bizonytalan mozdulata. A
mindent átható belső érzelmi töltet, belső izzás kisugárzása, a
szeretetteljesség; ez a belső „gazdagság” ölt testet Tóth Menyhért – a mindent
magában foglaló, színek összességének – fehérjében. A „sugárzó szeretet”
áradása révén a tér áramlással telítődik, a keretet szinte szétfeszítve, mely
az örök vajúdás és természeti megújulás. A lét sugárzó és befogadó voltának
összecsengése az a teljesség, mely a lágy, bensőséges együttérzés maga.
Tóth Menyhért szavaival zárva: „Az évszakok üzennek –
lám, a megújulás örök!”
Élet és Irodalom, 2018. március 9.
