Részegh Botond kiállítása, Várfok Project Room, Budapest, 2017. okt. 18 – 2018. jan. 7.
A Várfok Project Roomban Részegh Botond két,
stílusában egymástól elkülönülő grafikai sorozata látható, mely grafikusi
vénájának keresztmetszetébe enged bepillantást, s a művészi attitűdben
tapasztalható kettősség is megmutatkozik. A kiállításon papíralapú munkákat
láthatunk, mely a kávéfoltokból építkező fejeket a tussal kialakított
rajzolatokkal, erotikus alakrajzokkal ütköztetik, ezzel kirajzolva a
kifejezésmód két pólusát. Természetesen az eltérő technika okán különböző
vizuális lehetőségek nyílnak, de sokkal lényegesebb tényező, hogy egy művész
nem lehet a stílus rabja, hiszen a kifejezésmódot mindig a felszínre törni
akaró belső töltet hívja életre, irányítja, és minden anomália ennek függvénye.
A művész minden esetben a megformált motívumra helyezi
a hangsúlyt, a háttér nem meghatározott, és szerepe az ábrázolandó kibontásában
van, ezért semmilyen mellékzönge, felesleges sallang nem vonja el a figyelmet a
létesülés minden finomságáról vagy megrázó drámájáról. Képi ábrázolása nem
leíró jellegű, a megfoghatatlan, a rejtett tartalmakhoz nyúl vissza, melyben a
hiány és az elérhetetlen is jelen van.
Művészete a gondolati rokonság révén rendre
„találkozik” az irodalommal, példának okáért említve a közös munkát Markó
Bélával, amikor a költő Boldog Sziszüphosz című haikukötetét
illusztrálta, majd létrejött a Passiójáték című kötet, mely
esetében a költeményeket a művész munkái ihlették, vagy éppen az Erőtánc Dragomán
Györggyel. Részegh korábbi műveiben fellelhető szimbolikus társítások, mint a
Minotaurosz vagy Sziszüphosz alakja is jól mutatja, hogy az alkotót az ember problematikája
foglalkoztatja, a belső gyötrődés, az alapvető létkérdések szorítása, mely a
születés, a szexualitás, a szerelem, a mi végre élünk és a halál újra és újra
átértékelésre késztető talánya. A művészi pálya tágabb áttekintésével
kiérezhető szorongó, tragikus felhang legtöbbször a – címadásban is
visszaköszönő – játékosság és lehetőség esélyével oldódik, noha a Fogoly és Lélekvesztés festményciklus
által kijelölt irány nélkülözi a derűt. A lüktető élet az önfeledt örömök és
mélységek együttese. Nem értékelnénk a nyarat, ha nem tapasztalnánk meg a telet
– mondják.
A kiállításon szereplő 2009-es Játék a
büntethetetlen fantázia bűnével sorozat jelzésszerű, karcosabb
megfogalmazása, nyers vehemenciája egy szeizmográf ábrájaként olvasható, mely
által minden idegszál megfeszülése, intenzitása, a legapróbb rezdüléstől a
legvehemensebb fellobbanásig rögzül. Minden megerősödés és elhalás, minden
kanyarulat, elhajlás, vadhajtás, megszakadás, egy ponton időzés vagy önmagába
visszafordulás a „vonal sajátos útja”, áttételes jelentés hordozója. Játék?
Bűn? Fantázia? Büntetés? A fantázia megfoghatatlansága, valamint a bűn és
bűnhődés kérdésfelvetése ez. A képzelgés hiába illúzió, mert a titkos,
elfojtott vágy léte erős valóság, s megkerülhetetlen erőket mozgat meg. Nincs
valódi történés, mégis oly valóságos a kéj mániája vagy a pótlék, mely legalább
egy időre elfedi a disszonanciát, a hiányt; mámoros egyszersmind szorongató. Az
érzékiségben megmerítkezett töltekezésben, az életteli kapaszkodóban való
feloldódásban valahol mégis mindig ott az egyedüllét. Az adni és kapni
meghiúsul. A szeretve lenni elsődlegessége maga a belső bizonytalanság, kérdés,
hogy önzése ismeri-e a valódi szerelmet, szeretetet.
A primer tusrajzok feltárulkozásához képest egészen
más hangot üt meg Részegh a Fejek (2013) sorozat esetében.
Lelkiállapotok, lírai rezdülések oldott költőisége – vágnák rá sokan, ami oly
könnyen adja magát. Látszat. Felszín. Nem egyénített fejekről van szó, inkább
egyfajta mélylélektani „térképről”. A szépiaszerű színvilág éterisége ellenére
domborzatot idéz, mint valamiféle belső táj kivetülése. A
kontúr bizonytalan csipkézete a belső történésre irányítja a figyelmet, az agy
ülepítőmunkájára. Az esetlegességet az alkotófolyamatba építve kifejeződik az
ember bizonytalansága és esendősége is, de a nem szűnő gomolygás összetettebb.
A kérdés, tudunk-e jól olvasni, észre vesszük-e, hogy nem csak a
vonal ábrázol, a „köztes lét” ugyanúgy „vallatható”. Arcon belül arcok sejlenek
fel, emlékek és álmok vegyülnek, tekintetek és jelentéktelennek tűnő rezdülések
villannak fel, ahol a rétegek a tapasztalás fátylai, melyek valamit elfednek,
míg mást kidomborítanak, s ez az öröm és gyötrelem, kiteljesedés és önmagába
roskadás, vívódás és felszabadulás körforgását írja le. Az áttűnések és
áthatások alakította, bőrt idéző, áttetsző felületek membránként feszülnek,
a benső feszíti és ernyeszti, veti redőit érzékeny, sérülékeny
hártyájára. Vallomása átjáró két világ között; a megfeszített megtisztulás.
Élet és Irodalom, 2017. december 15.
Fotó: Várfok Galéria