Pet'R rajzok, B32 Galéria, Budapest, 2017. ápr. 5 - 27.
Kovács Pétert a létezés foglalkoztatja: minden, ami
ebben sűrűsödik össze. Ily módon a világgal való kapcsolata, ütközése s az
oda-, visszahatás sajátossága egyaránt, mely egy titokzatos, különös és
impulzív kölcsönhatás – miközben ezáltal a rajz, mint a művészi attitűd és
kifejezésmód mibenléte is megfogalmazódik.
Lírai és expresszív művei emberábrázolások, de ez nem
a szokványos értelemben vett látványelvű figurativitás, sokkal inkább egyfajta
belső tendencia megmutatkozása, felsejlése vagy kitörése, valamiféle belső,
rejtett energia, a születés és a megsemmisülés, a valamivé válás folyamata, a
formakeresés, a kialakulás és elhalás dinamikája. Grafikáinak finom, költői,
talán néhol könnyednek és játékosnak tűnő, de a tragikus érzületet rendre
magában hordozó, gomolygó képződményeiben a létezés nagyszerűsége, csodája és drámája
feszül. Nélkülözi a – többnyire visszafogott koloritú – festmények húst
megidéző színét, az érzelmi intenzitást megragadó és befolyásoló, az uralkodó
hangulatot sugárzó és felerősítő színdinamikáját, s eme „lemondás”
puritanizmusa életre hívja a vonal legfinomabb rezdülése általi vallomást.
Egy gesztus mindig feltételez egy másikat, melynek
viszonylatában megmutatkozik a milyensége, s ez a skála a magányos, kósza
vonaltól az egymás melletti egzisztáláson át az egymást fedő, egymást átható,
átjáró rétegzettségig mindent magában foglal. A feszültség és az elernyedés
lüktetése, a kapcsolódások és az elkülönülések, a rajzolat általi artikuláció
és a kihagyás, a lét és a nemlét metaforikus jelentéstartalmainak művészi
megfogalmazása teszik igazán „sűrűvé” e műveket, s a vonalgubancok valamiféle
ideghálózat mintájára válnak „élővé”. Már-már a teljes absztrakcióig elmegy a
művész, s a létfoszlányok, mint egyfajta energiaáramlás egzisztálnak. Ahogyan a
természetben is megvan minden évszak ideje és sajátossága, úgy az élet is a
nekibuzdulás, a sarjadás, a kiteljesedés, a meg-megállás, az elcsendesedés, a
megpihenés és az érlelődés, az el-elakadás, akár az átértékelés, majd az újbóli
feltámadás, a fellendülés folytonos áramlása. Hasonlatos ez ahhoz, ahogyan a szünet
az ellenpontja a zenének, ez adja a keretet a dallamnak, s minden „történés” a
folyamatos modulálás, valamint a hangzás és elcsendesedés kettőse, a pianissimo
és fortissimo pólusa közötti fluktuálás – a közben kirajzolt ív maga a lét.
A képeken a szeizmográf érzékenységével kereső,
kitapintó, megragadó „érző” kéz és „értő” szív által körvonalazódik, ölt testet
a köztes lét, melyben a megjelenés, az ötvöződés és az átíródás, a
korrekció és az elfedés momentuma ülepít, és próbálja megragadni az örök
változót. A test foszlányai, arcok, arcvonások, melyek átjárják, áthatják
egymást, néhol interakciók, de elsősorban az egyén lét-esülése, küszködése,
magába zuhanása és túláradása, mint megannyi villanás jelenik meg a rajzokon,
melyben van valami közös jelleg. A közös eredő, a mindannyiunkban meglévő, a
mélyben rejtőző alapérzések által tudunk kapcsolódni hozzá, akárcsak egy több ezer
éves egyiptomi szerelmes vershez, megértve annak szerzőjét, mintha egy régi
kedves ismerősünk lenne. A berögzült érzületek és a tapasztalások – mint a
szerelem, a féltés, a kétségek, a szorongás, a félelem vagy a magány – az
emlékszőttes, mint folyamatos vetítés, valamint a reflexiók elegye együttesen a
létezés visszfénye, vagy a lét eszenciája maga? Akárhogy is, a legmélyebben
megélt benső valóság, s még ha nem is szükségszerűen fedi a „valóságot”, az
egyén számára a legintenzívebb, a leginkább magával ragadó vagy a
legszorongatóbb, ezáltal a legvalóságosabb jelenlét.
Kovács Péter alkotásainak „megértésében” a külsőhöz
és a rációhoz való ragaszkodás nem vezet sehová. Az érzelmi
nyitottság és a beleérzés által kerülhetünk közelebb a művekhez, csakúgy, mint
ahogyan az élet misztikuma sem írható le másként. A tudomány megannyi
(rész)információja sem adhat maradéktalan és ellentmondásmentes választ a nagy
létkérdésekre, mint amilyen a létezés értelme, a születés, a szerelem és a
halál megfoghatatlansága. Az esendő és küszködő ember állandó válaszkeresése,
és a megértésre tett kísérlete fel kell, hogy élessze az „ősi tudást”, és
bíznia kell a legmélyebb s tulajdonképpen legősibb ösztönösség igazságában,
mert talán általa kitapinthatunk valamit mindabból, ami folytonosan kecsegtet,
tettre hív, s nem hagy nyugodni. A teljes bizonyosság illúzió. Mégis, érezzük,
hogy ama bizonyos titokzatos rejtettben mindvégig részünk volt valami lényegiben.
A sejtés azonban sohasem lesz elég, mert mindig ott van benne a kétely is, s
mert a teljességet keressük, nem csak illanó morzsát. Legalább újra és újra át
akarjuk élni a sejtésben megcsillanó fényt, hátha egyszer lehullik a lepel, így
a bennünk megpendített húr rezonanciája egyre gerjed, terebélyesedik, s nem
tehetünk mást, mint tovább tapogatózunk az ismeretlen irányába – a befelé
tekintés által a mindenség felé. Ily módon Kovács Péter, a szinte lélegző
műveken keresztül, elcsendesedve és nyitott szívvel enged teret a minket
megszólító és magával ragadó kisugárzásnak, a létezés titokzatos dinamikájának.
Új Művészet Online, 2017.05.15. – Az archívum már nem elérhető.
