Mayer Éva: Lélekterek, Molnár Ani Galéria, Budapest, 2015. ápr. 17 – jún. 19.
Mayer Éva korábbi, igen erősen szimbolikus művekhez
képest a mostaniak gondolatisága – a mögöttes tartalomhoz igazodva – kissé
rejtettebb, rejtőzködőbb. Most nem az emblematikus darabok együttese rajzol meg
egy ívet és ad ki egy egészet, hanem a sorozat minden egyes darabjának ugyanaz
a magja. Mayer témája, amire aktuálisan a figyelmét koncentrálja a hit, a belső
világ és a városi lét, az elgépiesedés, az érzékenység eltompulása, az
elmagányosodás problémája.
A nyomatok érzékeny, különleges, néha egészen
áttetsző, oldott felülete egy manuális, szkennelési és előhívási technikákat
kombináló eljárás eredménye. Az általa megfestett üveglapok beszkennelésével
érte el a különleges fényhatásokat. Az így kapott fény-árnyék hatások és
foltszerűség által a művek a realitás és absztrakció határán mozognak, jobban
mondva egyszerre foglalják magukba a kettőt.
Mayer a nagyváros látképét rögzíti az alkotásokon,
melyeken az esti város fényei: a kivilágított utcák, a közlekedési jelzőfények,
világító reklámok, de leginkább az ablakokból kiszűrődő fények alkotnak sajátos
szövetet és ritmust. Az éj leple alatt egy hatalmas néma testté tömbösűlő város
hatását érezzük a képeken, a határok feloldódnak, miközben a többemeletes házak
sziluettjére lágyan omlik rá az égbolt. A finoman modulált színek, a képek
színharmóniája, valamint a nagyobb, egynemű, nyugodt felületeknek és az apró
villanások besűrűsödésének dinamikája lélekrezdülésként hatnak.
A képeken a sötétből kiemelkedő fények közé
Braille-írással el van rejtve a tízparancsolat. Érdekesség, hogy a festett
üveglapok egyik oldalán van a városkép, a másikon a szöveg, ezzel is kifejezve
a kint és bent, a külső és belső világ kérdését, elkülönülését, amire a
kiállítás címével is utal. Néhol egy-egy áttetsző függöny hatását keltő felület
is megjelenik, mellyel a művész jelzi, hogy mi magunk is egy ablakból tekintünk
rá a városra. Részei vagyunk, benne élünk, ugyanakkor a magunk által
kialakított saját terünk is megvan, mely egyszerre óv és elválaszt. A térbeli
határok összemosódnak. A kint és bent finoman jelezve van ugyan, de inkább az
áthatás érvényesül.
Némelyik nyomaton a kép nagy részét kitöltve premier
planban kézfejek jelennek meg kinyújtva, az ablakra fektetve a tenyeret,
háttérben egy csak alig kivehető, kevéssé hangsúlyos városképpel. Ebben az
esetben nem találunk Braille-írást a képen. A kéz tapogatózva nyúlik ki, hogy
kapcsolatot teremtsen, s olyan hatást kelt, mintha megálljt parancsolna a
külvilágnak, eltakarná az.
A lélek befelé fordul elmélyülést, erőt, békét és
megnyugvást keresve, és ebben a „belső térben” zajlik a szellemi élet,
ugyanakkor a legtöbb képen, ahol megjelenik a Braille-írás, ott az több
rétegben, de egymást áthatva elvegyül a fényforrások között. Mert ezeknek az
értékeknek, ennek a szellemiségnek a mindent átható, hatását mindenhol kifejtő
erejére helyeződik a hangsúly. Még ha óvó emlékeztetőül, figyelmeztetőül is szánja
a művész e sorokat, tapasztalva a veszélyes folyamatokat, azt sugallja, hogy az
igazi érték búvópatakként megmarad, és nem vesztődik el.
Balkon, 2015/5.
